Tisztelt Résztvevők!

Rögtön az elején egy vallomással tartozom Önöknek: én egy megrögzött, mondhatnám idült olvasó vagyok.

Szüleimnek hála, abba a szerencsébe volt részem, hogy amióta eszemet tudom, könyvek vesznek körül. A könyvespolc ugyanolyan fontos bútordarab volt nálunk, mint a konyhaasztal. Abban a boldog  korban születtem, amikor Magyarországon még nem volt TV és édesanyám mesélt nekünk minden este. Mire iskolába mentem, már folyékonyan és élvezettel olvastam, beiratkoztam a gyerekkönyvtárba –  és rettentően untam az olvasás-órákat… 

Először óvónő lettem, majd 1987-től 1999-ig a Baranya Megyei Könyvtárban dolgoztam, könyvtáros végzettséget is  szereztem. Jelenleg a  Megyei Kulturális Központ a munkahelyem, de a szívem mélyén könyvtáros maradtam…

Valóban szerencsésnek érzem magam, mert nekem a betű, az írott szó, a könyv nem csak munkaeszköz, nem csak az ismeretszerzés egyik lehetősége,  nem csak az  - egyre lyukasabb -memóriám segédeszköze, hanem szórakozás, kikapcsolódás, hobby.

A könyv sokszor tanácsadóm is: a leghétköznapibb esetektől – pl. mit főzzek ma – de életem nehéz perceiben is segített dönteni, továbblépni, megoldást találni – éppen Szabó Magda egyik könyve irányított a könyvtáros pályára.. Mondanom sem kell, hogy nálunk otthon szinte mindenütt vannak könyvek és én szinte bárhol tudok olvasni, ahol elegendő fény van hozzá: autóban, buszon, vonaton, fa tetején, meggymagozás, tésztadagasztás  vagy evés közben (Bár erről többen elítélőleg szoktak nyilatkozni). Amikor első fiam született, a szülésznő felháborodottan utasított rendre, amikor vajúdás közben egy könyvet akartam elővenni: „ Itt szülni szoktak, nem olvasni!” felkiáltással.

Mindezzel csak azt szeretném bizonyítani, hogy megátalkodott olvasó vagyok, menthetetlenül fertőzött, aki a sajtpapírtól kezdve mindent elolvas, ami betű… és sokáig azt hittem, hogy az olvasás tudománya, rutinja mindenkinek ugyanúgy megadatik, aki elvégezte az általános iskolát.

Az első megdöbbentő élmény akkor ért, amikor KRESZ-tanfolyamra jártam, a 80-as években (akkor még kötelező  volt eljárni az előadásokra) és az oktató kiadta a feladatot, hogy mindenki olvasson  fel egy tesztkérdést és válaszoljon rá. Megdöbbentett, hogy a közel ötven résztvevőből (szakközépiskolástól élemedettebb  korúakig) milyen  kevesen voltak képesek érthetően felolvasni a pár sort, és megválaszolni a kérdést. Természetesen voltak köztük olyanok, akik kérték, hogy ne kelljen hangosan olvasni, de helyesen tudtak válaszolni, nekik csak a „hangosan” volt a probléma.

Saját gyerekeim olvasástanulását figyelemmel kísérve (3 fiú, egy lány) volt alkalmam tapasztalni, hogy ez nem is olya egyszerű dolog, számtalan  összetevője van,  - azok a fránya betűk lassan  állnak össze szavakká-,  és keserves munka,  kitartás, sok gyakorlás kell, hogy  eljussanak az  érdekes, izgalmas történetek élvezetéhez. 

Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy nekem az olvasás annyira természetes, hogy rémülten gondolok arra, mi lenne, ha ezt az adományt elveszíthetem és ugyanúgy sajnálom  azokat, akik nem részesülhetnek ebben az örömben, mintha testi fogyatékosok lennének,mintha valamelyik érzékszervük hiányozna. Lehet, hogy nem is tudják, mit veszítenek, de mint tudjuk, az olvasás nem csak az irodalom élvezetét szolgálja: napjainkban nélkülözhetetlen a mindennapi életben: szerződések, használati utasítások, hivatalos iratok, kérvények vesznek körül minket. Aki ezekkel nem tud elboldogulni,  hátrányos, kiszolgáltatott helyzetben van.

Hogy honnan támadt a mai program ötlete? Közel három éve egy  pályázatíró tanfolyamon mint projektötletet vetettük fel a felnőttkori olvasásképtelenség problémáját, sok mindent számba vettünk és bevallom – egy ponton elakadtunk. Ki találja meg azokat az embereket, akiket érint a probléma? Hiszen újsághirdetést hiába is adnánk fel… és könyvtárba sem járnak. Csak a személyes kapcsolat, a bizalom  útján juthatunk el hozzájuk. Még számos kérdés felmerült, de nem akarok elébe szaladni a dolgoknak – mindenesetre a Nemzeti Civil Alapprogram támogatása lehetővé tette, hogy most itt legyünk, együtt keressük a megoldást.

Előadóinktól helyzetképet fogunk kapni arról, hogy mi  is a valóság, kiket érint, milyen módon az értő olvasás hiánya.

Végezetül csak annyit, hogy mit is várok az elkövetkező két naptól, a műhelymunkánktól?

Nem képzelem, hogy egyik pillanatról a másikra gyökeresen meg tudjuk változtatni a helyzetet. Azt is tudom, hogy az olvasás-tanításnak megvannak a szakemberei, a  pedagógusok, nem akarjuk elvenni az ő kenyerüket, sőt, még kritizálni sem akarunk. És, ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell  mondanom -  és ezt a munkacsoportok vezetőivel egyeztetve mondom – hogy valójában nem tudjuk, hogy holnap délután milyen konkrét eredménnyel  zárjuk a programot. Nem hisszük magunkról, hogy mi tudjuk a helyes megoldást – akkor nem kerestük volna Önöket.
Amit biztosan tudunk,
- hogy létezik egy probléma – az olvasást használni nem tudók magas száma, - és hol vannak  ők az unióban már alapkompetenciának tartott számítógépes ismeretek elsajátításától…
- hogy léteznek civil szervezetek, amelyek minden intézménynél közelebb tudnak kerülni azokhoz, akiknek szükségük van a segítségre, még ha nem is tudnak róla
és létezik a civil kurázsi, az elkötelezettség, amely Önöket is idehozta.

Remélem, hogy együtt sikerül megindítanunk valamit, hiszen jó talajra hullva egy apró magból is terebélyes fa  nőhet. Ennek  reményében kívánok magunknak eredményes munkát.

(Elhangzott a műhelymunka köszöntőjeként, Lászlóné Bauer Nórától)